Ahogy Gibraltár közelében zajlott az építkezés, hónapról hónapra visszatértem művezetni Andalúziába. Szokatlan dolgok megesnek új helyeken de ha az ember gyakran jár valahova hajlamos elfelejteni, hogy mindig idegen marad. És ez volt az a pont amikor ulolért a középkor.

A legjobban úgy lehet megközelíteni Sotograndét, ha az ember Malagába repül, majd onnan egy másfél órás autóúttal érkezik meg. Sokadszorra érkeztünk meg repülővel Malagába.

Ezúttal kicsit nehezen tudtunk szállást foglalni, mint általában. Végül sikerült helyet kapnunk egy 4 csillagos hotelben, nagyon közel az egyik nagy sétálóutcához a belvárosban. A hatalmas, több száz négyzetméteres lobbyban meglepően nagy volt a nyüzsgés a recepciónál, de nem bántuk, mert egy hosszabb út után a legjobb módja a lazításnak, ha az ember nyugodtan megiszik egy italt. A hatalmas lobby másik felében lévő bárhoz battyogtunk, hogy megigyunk egy italt, míg elül a nyüzsgés. A bárban azt mondták, hogy persze, kaphatunk inni, de csak a szobánkban ihatjuk meg mert nincs hely. Meglepetten néztünk körbe a teljesen üres székek és asztalok között.

De mit volt mit tenni, tudomásul vettük. Mondták, hogy a minibárban a szobánkban találunk is italt, és ha szeretnénk, fel is küldhetnek bármit. Ezt választottuk: kivártuk a kulcsunkat, megrendeltük az italunkat a szobába, és megittuk.

Mivel már délután volt, nem volt értelme elindulnunk Sotograndéba. Majd reggel, bérelt autóval. Ezért úgy döntöttünk, hogy teszünk egy sétát. Beültünk egy tapas bárba, ettünk valamit, és megittunk egy pohár jó spanyol vörösbort.

Utána visszasétáltunk volna a szállodánkba, de egy tekintélyes méretű tömegbe botlottunk, ami utunkat állta. Csodálkoztunk, de még mindig azt hittük, hogy ez egy turistahely, és sok a turista. A tömeg egyre csak gyűlt, és egyre nehezebb volt előre haladni. Aztán egy ponton már mozdulni sem tudtunk, és távolról dübörgő, bömbölő dobok hangját hallottuk meg. Az emberek feje fölött egy hatalmas, oltárszerű építmény jelent meg az utcában, ami imbolygott, és ahogy közeledett, eléggé ijesztő volt.

Menekülőre fogtuk, és átmentünk egy másik utcába, de ott egy másik hatalmas építmény mozgott a tömegben. Ekkor kérdeztük meg, hogy mi történik. Kiderült, hogy ez a Húsvéti Körmenet. Leesett, hogy hát ki ne hallott volna erről, én is jól ismerem de élőben még nem láttam. Lenyűgöző volt látni, ahogy ezeket az óriási, színpadszerű létesítményeket 50-100 ember emelte a tömeg fölé, és vonultak végig az utcákon. Apró léptekkel haladtak a házméretű alkotmányokkal, amelyek ide-oda imbolyogtak.

Az egész egy hátborzongató, mégis rettenetesen felemelő élmény volt. Az óriási installációk után változatos, korabeli ruhákban vonultak a résztvevők, Jézus a kereszttel vonszolta magát az utcán, miközben korbácsolták. Középkori egyházi tisztviselőknek öltözött emberek, szerzetesi ruhákban, eltakart arccal, csúcsos süvegben vonultak. Az egész nem egy vidám karneváli hangulatú dolog. Minden résztvevő arcán sötét komolyság tükröződött, híven az esemény témájához.

Komplett zenekarok is vonultak, akik barbár hangzású zenét játszottak, énekeltek, és az egész olyan volt, mint egy szürreális vízió, mintha egy Bosch festmény közepébe kerültünk volna. Rettenetesen megdöbbentő és kimerítő is volt, mert jóformán nem lehetett közlekedni az utcán.Ahogy nagy nehezen megközelítettük a szállodánkat, akkor esett le, hogy a szállodánk a körmenet útvonalán van. Ezért nem volt hely korábban. Már hónapokkal ezelőtt lefoglalták a lobbyban az összes helyet azok, akik ezt nézni akarták. A négycsillagos szálloda halljában ülve, amely tiszta üvegfalú volt az utca felé, remek volt a kilátás. Családok, baráti társaságok ültek ott, álltak és iddogáltak. Amikor hulla fáradtan felértünk a szobába, akkor lepődtünk meg igazán, hogy mindannyiunk szobája a körmenetre néz. Premier planban tudtuk nézni a szobánk ablakából a körmenetet, amelynek megtekintéséért sokan hónapokkal előtte foglaltak helyet a szállodákban.

Fotózni nem volt egyszerű a tömeg es a fenyviszonyok miatt de itt van egy remek videó Brandon Li-töl ami elég hűen atadj a hangulatot:

Az egész hangulatát nagyon nehéz leírni, de tényleg olyan volt, mintha a középkorba kerültünk volna. Szinte ijesztő volt. A gyomrod remegett, a dobok ordítottak, a zene bömbölt, az ének üvöltött, és egy rettenetesen erős vallási hisztéria volt a levegőben, amit nem feltételeznék a mai világban. Másnap mentünk művezetni Sotograndéba, és ahogy csillapodott a dobok hangja a fejemben, úgy gondolkodtam el azon, hogy egy ilyen intenzív tömegélmény hogyan jöhet létre a 21. században egy 2000 éves esemény körül. Egy egész város üvöltve, táncolva, énekelve fejezi ki a hitét.

Életre szóló élmény volt.

Képek: Csikós Mihály