Bár életem során sokszor utaztam Moszkvába, a múltkori vízumos beszámolóm eszembe juttatott egy régi storyt, amikor is szintén összetett kihívások elé állított az orosz főváros megközelítése. Még a nyolcvanas évek vége felé Kijevben voltam, egy akkoriban még unikálisnak számító pizzériát terveztem oda, a Papa Carlo-t. Az étterem tulajdonosa leszervezett nekem meglepetésszerűen egy találkozót az egyik rokonával, aki házat szeretett volna Moszkvában, de nem volt repülőjegyem, hogy csak úgy átugorjak. Azt mondta a tulajdonos: nem ügy, elintézzük. Akkor még nem tudtam, hogy ezt úgy érti, ahogy csak Kusturica tudná megálmodni.

A megrendelővel Kijevben orosz módon hajnalig ünnepeltük szerencsés egymásra találásunkat, barátságunkat, meg amit ilyenkor szokás (ittunk). Aztán ahogy felkelt a nap, együtt kiléptünk a kocsma ajtaján, ő beült a 7-es BMW-jébe és mondta, hogy várjak itt, mert mindjárt jönnek értem. Pár pillanat múlva tényleg jött egy viseltes, 1500-as Zsiguli. Egy férfi ült benne, köszönt és hellyel kínált az autóban. Beszálltam. Ő rögtön elkezdte magyarázni, hogy neki lett volna dolga repülőjegyet intézni és hogy ő sikeresen le is mondta a magyarországi jegyemet, majd megvette a Moszkvából Budapestre szólót, de sajnos az van, hogy most nagy ünnep van és 3 napig egyetlen egy járatra sincsen már hely ami Kijevből Moszkvába indulna. Itt egy kicsit megilletődtem, mert eléggé úgy festett, hogy éppen most vesztem el a Szovjetunióban. A férfi igyekezett a nemzetközi, mutogatós, közös nyelvünkön gyorsan megnyugtatni: nem lesz semmi baj, mert ő tud egy megoldást. Itt már sejtettem, hogy baj van.

Elindultunk és amikor láttam, hogy lassan elhagyjuk a várost, már biztos voltam benne, hogy baj van.

Ahogy kiértünk a külvárosba, majd egyre kijjebb, operettbe illő díszletek közt robogtunk. Gyakorlatilag teljesen összedőlt házak között pucér gyerekek játszadoztak a saras pocsolyákban. Tél vége volt. A régi rendszer gőzerővel rúgta az utolsókat.

Mivel a sofőrrel nem beszéltük egymás nyelvét, a társalgás finoman szólva akadozott. Egyre biztosabb voltam benne, hogy most meg fognak ölni a nálam lévő tervezési díjamért. Olyan sokáig mentünk, hogy már szinte bele is törődtem a gondolatba. Aztán amikor már egy ideje hatalmas, havas fenyőfák között haladtunk, egyszer csak a csávó fékezett a kihalt semmi országútjának közepén, lehúzódott az út szélére, megállt és mutatta hogy menjek, szálljak ki, ő tovább nem vihet. Magyarázta, hogy másszak fel a töltésre a fák közé. Gondoltam biztos hátba akar lőni. Úgy mégis humánusabb. Kiszálltam a dermesztő télbe, hátranéztem rá, de csak nem nyúlt a kabátja alá, viszont hevesen mutogatta, hogy menjek-menjek. Felkapaszkodtam a 3 méteres töltésre és pár lépés múlva benne voltam az irdatlan tajga kellős közepében. Tudtam, hogy már csak előre van út. Mentem hát, egyenesen. Egyszer csak egy csöppnyi, nem túl szívderítően szemetes tisztás tárult fel előttem, rajta egy olyan házzal, amit mintha egyenesen Gojko Mitic Winnetoujából emeltek volna át.

Szorongva közelítettem meg az épületet, aminek a tornácán egy vénségesen vén bácsi ücsörgött. Nagy fehér szakállal és igen... egy faxgéppel. Ez olyan technológiának számított akkoriban, ami még nem is igazán létezett. A bácsi, amikor észrevette, hogy jövök, azonnal tüsténkedni kezdett. Nekilátott, mint a gép faxolni(!) és faxokat fogadni(!), telefonálni(!), majd a félórás műveletsor végeredményképpen átnyújtotta a frissen nyomtatott(!) repülőjegyemet Moszkvába. Fel sem merült bennem, hogy ne adjam át a kért 200 dollárt (összes pénzemet) a szolgáltatásért.

Kedvesen elköszönt, én pedig megilletődve távoztam az erdő felé. Sofőröm még ott várt a Zsigulival. Egy fokkal nyugodtabban ültem be mellé, pedig semmi okom nem volt rá, lévén egyenesen egy közeli repülőtérre mentünk, ami leginkább egy tanyára emlékeztetett, ahonnan indulta gépem. A gép egy JAK-40-es volt. Az élet kioltásának egy olyan különleges eszköze a JAK, amilyet csak a szovjet blokkban tudtak tervezni. Egy ilyen géppel 50-50% a túlélés esélye. Ismét nem volt sok választásom, felszálltunk pár kecskével és egy termetes asszonysággal, akinek csak aranyfogai voltak.

Egészen a moszkvai landolásig csapott az arcomba az elrohadt szigetelések helyén behúzó, fagyos menetszél.