Valójában Ázsiában az az izgalmas, hogy... nagyon izgalmas. Nagyon-nagyon sok az izgalom. Ezt azért hallomásból mindenki tudja de amikor a saját bőröd a tét és a hétköznapi valóság bekopog az ablakon akkor van, hogy végig fut az ember hátán a hideg akár csak így simán visszaemlékezve is.

Vietnamban például vendéglátó, ügyfelem megkért: utcai árusnál ne egyek semmit mert ha ha mégis akkor több mint valószínű, hogy hamarosan egy olyan betegség végez velem amit nem ismer még az orvostudomány... Ezt az ember úgy lenyeli... hogy hát igen vigyázni kell... a higiénia fontos.

És akkor még el sem indultunk életem első autó útjára a vietnami dzsungelen át. Ez egy bő 300 km-s út volt a fővárostól, Saigontól (Ho Chi-Minh) Dalatig. Dalat az egykori, francia gyarmati idők fővárosa, ma közép Vietnam fővárosa. Ezt az utat olyan masszív nap volt megtenni tekintettel az útviszonyokra meg ott volt még az a bizonyos vietnami dzsungel.

Az időjárás nem volt tekintettel az "első alkalomra" és rögtön egy trópusi viharral fogadott ahogy azt már korábban is írtam.

A képeken látható kövek és sziklák frissen, előttünk és utánunk zuhantak az útra. Az Autobahn és az M1-es után hirtelen váltás volt. Különböző földcsuszamlások és víz átmosások sártengerré változtatták az utat sok helyen. Vietnami kísérőim akik az első két ülésen ültek akár csak egy vidámparkban lennének nevetgélve, rutinosan kerülgették a vízzuhatagokat, sárlavinákat és óriás sziklákat felváltva a CT14-es  főútvonalon.

Az egynapos hullámvasút után megérkeztem Dalatba.

A Dalat Palace Sofitel Hotelben szállásoltak el. Megnyugodtam. A szálloda a francia gyarmatosítás korában épült és a koloniális stílus kellemes otthonosság érzetet sugárzott egy megfáradt európai utazónak. Láthatóan nagyon ügyeltek rá, hogy megőrizzék az eredeti miliőt az igazi békebeli hangulatot. Olyannyira hogy még az étlap is csak franciául volt a borok és az ételek is franciák voltak.

A fürdőszobákat az a cég rendezte be egykoron aki anno a Titanicot. Büszkén újságolták a fürdő bemutatásakor, hogy ez bizony egy és ugyan az a csempe ami a valaha volt legnagyobb hajószerencsétlenségében elsüllyedt az északi sark közelében...erről is van foto. 

Itt az ember aztán tényleg biztonságban érzete magát...

Kicsit meglepő volt, hogy volt egy kandalló a szoba sarkában. Rá volt írva, hogy "Dalatban van tél és amennyiben ön fázik kérjük szóljon a személyzetnek".

Vietnamban nincs tél tehát ez a 35-45 fok közötti hőmérséklet és a kilencven valahány fokos páratartalmat megszokták az emberek, de valóban, Dalat olyan magasan fekszik (tengerszint felett 1500 méter), hogy a téli időszakban akár 20 fokra is lecsökken a hőmérséklet ami egy trópusi országban télnek hívnak. Bár most pont nem ez az időszak volt mégis gondoltam ki próbálom és "szóltam a személyzetnek" hogy fűtsön be. Én kifejezetten szeretem és bírom a meleget, nem mintha fáztam volna de gondoltam ezt nem hagyom ki és jól jön a vihar-sokk után egy kis tűzropogás. Egyszer csak mintha egy filmeben lennénk egy Julius Meinl figura  jelent meg a szobában.

Éjsötét bőrű szerecsen, kis piros fezzel a fején hozott fát majd begyújtott. Ahogy bemelegedett a kandalló nagyon hangulatos volt de már tényleg kicsit túl meleg lett nekem is és gondoltam amíg eloltják a tűzet, szellőztetek egyet és sétálok a szobámhoz tartozó nagy teraszon a hűs alkonyatban.

Egy nagyobbacska, gyönyörű tóra nézett a terasz és a fölött szikrázott teljes pompájában a kivilágított Dalat, közép Vietnam fővárosa. Ahogy visszatértem feltöltekezve a hűlő szobába észrevettem, hogy a teraszajtón a kelleténél jóval kisebb cetli van felragasztva. Ez állt rajta:

Még jó hogy az ablakot nem nyitottam ki...

...gyorsan becsuktam az erkélyajtót. Voltam már hasonló helyzetben Kambodzsában csak ott nagyobb volt a cetli az ablakon, így még időben elolvastam...

Egy szemmel láthatóan szintén a Titanic korából itt maradt rovarirtó berendezés volt az utolsó reményem ami éktelen bűzzel igyekezett leszámolni a szúnyogokkal a zárt ablakok mögött. Vagy legalábbis csak remélhettem hogy azért volt büdös iszonyatosan mert működik és nem azért mert elromlott.

Ettől eltekintve amúgy a szálloda gyönyörű volt. Minden pillanatában a nagyon magas szinvonalu koloniális luxust képvisli.

A vietnami személyzet a tradicionális és nagyon elegáns vietnami öltözetben van. Szinte minden elegáns helyen a tradicionális vietnami öltöztet hordják, nem majmolják az európaiakat az öltönynyakendővel. Hihetetlen változatossággal tudják ezt az egyszerű elvű ruhadarabot variálni és végetlen eleganciával hordják.

Ezek után már a Dalatban eltöltött napok rendkívül kellemesen teltek a francia borokkal és különleges ételek feledtették a dzsungelen való átkelést és a mára már kint rekedt moszkítókat.

≈

Hazautazásom után néhány héttel ért utol az igazi ázsiai izgalom.

A postaládámban egy szép, merített papírból készült, elegáns hosszúkás boríték várt a Dalat Palace Sofitel Hotel aranyozott logójával. Kinyitva egy hosszában ketté hajtott kartonpapíron kalligrafikus kézírást utánzó betűkkel irt levelet találtam a szálloda igazgatójától.

A levél tartalma a következő volt:

Imádtam minden sorát...

A trópusi vihar, járhatatlan utak, a Titanic, a gyilkos moszkitók és ez a kis levél... ez csak egy volt az ázsiai utazásaim közül.

...és akkor még az utcai árusoknál való étkezésről nem beszéltünk....

Először vizsgáljuk meg hogy is festenek azok a bizonyos vietnami utcák ahol ezeket az árusokat megtaláljuk.

Hát igen az egész nem egyértelműen bizalomgerjesztő. 

De lássuk csak hátha az árusok egy fokkal talán tudnak javítani a képen a megfelelő kínálattalaz adott higénés feltételekkel és a látványos keleties miliővel.

NEM, nem tudnak...

Én viszont minden tiltás ellenére kipróbáltam. Van az úgy, hogy az ember egy jól sikerült üzleti úton egy pillanatra sebezhetetlennek érzi magát. Hát én nem voltam. Kis híja volt, hogy nem maradtam ott....

Napokig feküdtem láz, hányás és hasmenés között. 2 nap után, ahogy Vietnamban szokás varázslót is hívtak hozzám. Egy kínait.

Nem tudom, hogy pontosan mi történt és nem is szeretnék állítani semmit ezzel kapcsolatban de varázsló egy szót sem szólt csak megnyomta két hüvelykujjával a homlokomat, nagyon erősen, nagyjából a középen és egy olyan negyedóra, 20 perc múlva a hányás és a hasmenés abba maradt. Két nap után. Természetesen gyógyszereket is kaptam és magyar származású vendéglátóm, ügyfelem házi húslevessel is kúrált de mind hiába. Lehet hogy csak pszichés a hatása volt a varázsló ujjnyomásának de a rosszullét hihetetlen sebességgel kezdett múlni.

CSAK AKIBEN FELÜLKEREKEDETT AZ OLTHATALAN KALANDVÁNY AZ EGYEN VIETNÁMBAN UTCAI ÁRUSNÁL!

Okosabb az ilyesmiknél maradni ha az ember a távol-keleten jár, itt is sok csodát tapasztalhatsz meg varázsló nélkül.

Kínában például egészen meglepődolgok is jönnek szembe egy étkezőasztalon.

≈

Persze nem csak az étkezéssel vagy az időjárással kapcsolatban kerülhet furcsa helyzetekbe az ember Ázsiában. Van ahol az ember ismert mond csődöt.

Talán másodszor voltam életemben Balin amikor északra akartam menni. Ezt nem sok turista kockáztatja meg mert megint csak át kell autózni a dzsungelen, ráadásul észak Bali nem is annyira érdekes turista szemmel... persze valójában érdekes, majd egyszer elmesélem miért.

Keresztül kell vágni függőleges irányban Balin, ez hosszú út. A sofőr akit erre választottam elég jó barátom lett de akkoriban még nem ismertem.

Minden ment is nagyjából rendesen. Trópusi vihar éppen itt is akadt és a bali infrastruktúra ha lehet még rosszabb minta a vietnami szóval ez önmagában is elég ijesztő volt.

Továbbá nem messze voltunk attól a vulkántól ami nem rég tört ki és alig egy órája hagytuk el a diszkót amit pár éve felrobbantottak az iszlám szeparatisták és akkor a sofőr mosolyogva félrehúzza a kormányt egy mellékút irányába, mentünk bele a sáros úton a dzsungelbe.

Befékez, majd megáll. Az arcomra valószínűleg kiült valamiféle félelem mert a sofőr mosolyogva rám nézett és mondta, hogy én csak ne aggódjak, csak meg akarja mutatni nekem milyen ízű egy "young coconat" a dzsungelben. Merthogy az a kókusztej finom csak igazán amit frissen szedtek le a fáról. Szóval nincs mitől tartani és különben is, "egy bali ember sosem hazudik". 

Akkor ezzel az általános vélekedéssel még nem találkoztam de utólag igazolhatom a balinézek tényleg nem hazudnak.

Elfüttyentette magát a sofőr és egy tök félmeztelen csávó indult el a völgyből felénk, kezében sarló szerű késsel. Na akkor egy kicsit tényleg elbúcsúztam belül a családomtól.

A Gede Ardina - ez volt a sofőr neve, még egyszer rámosolygott és mondta, hogy "ne félj" és akkor a félmeztelen pacák úgy mezítláb ahogy volt felmászott egy pálmafára és levágott 14-5 zöld, fiatal kókuszdiót. Lehozta, megtapogatták, kopogtatták, hogy melyik az igazi. Majd egyiknek lecsapták a tetejét megkóstolt az Ardina és mondta hogy ez jó de nem az igazikkor, a következő már jónak bizonyult hogy én is kapjak belőle. Tényleg nagyon finom volt. Nem tudom, hogy az izgalom miatt vagy mert tényleg nagyon finom de csak ajánlani tudom mindenkin aki arra jár, ne féljen bízzon az emberekben és kóstolja meg bátran amit kínálnak.

Visszaülünk a kocsiba és elmentünk északra, már kitérő nélkül. Útközben 2 temetést is láttunk erről a döbbenetes szokásól itt írtam bővebben. Illetve benzines Absolut vodkás üveget is ezen az úton láttam először, ezt meg az Ez is Balin van cikkben részletezem.